Close

Kiállítás az emlékmű pályázat alkotásaiból

2022. március 9. és április 8 között láthatóak a 2B Galériában (1092 Budapest, Ráday utca 47.) a háborúban megerőszakolt nők emlékhelyének pályázatára beérkezett 36 alkotás közül a szakmai zsűri által a legjobbnak ítélt pályaművek makettjei. A tárlat 2022. április 8-ig keddtől péntekig 10 és 18, szombaton 10 és 14 óra között tart nyitva.


András Edit beszéde a megnyitón

András Edit beszéde a megnyitón


A háborúkban megerőszakolt nők emlékhelyére kiírt pályázat ahhoz a feladványhoz hasonlatos, amelyet Mátyás király az okos lánynak adott:

Gyere fel Budára, de se szekéren, se gyalog, se lóháton ne gyere! Öltözz is fel, meg ne is, hozz is ajándékot, meg ne is!”


Az emlékműpályázatra adaptált változat szerint konkrét is legyen (a mi városunkban a mi történetünk), meg nem is, azaz ne legyen kirekesztő és nacionalista (a mi asszonyaink, mások katonái), és mások számára is értelmezhető is legyen (lévén a történet nem magyar specifikus). Készüljön emlékmű, de nem ám hagyományos; aknázza ki a hely szellemét, de azért bele ne tapadjon. Erőszakot ne tegyen a környezeten – a természeten diadalmaskodó művészattittűd már passzé –, de a közönséget se vegye semmibe, inkább próbálja bevonni, miközben nem gügyög hozzá. Legyen tág spektrumú időben és térben, hogy ne csak az itt és most, de a közeli, távoli traumákra való emlékezésnek és az orrunk előtt zajló erőszakra, friss traumákra való reflektálásnak is teret adjon; miközben azért mégis csak van az emlékzetnek lokalitása is. Beszéljen a múltról, de azért kiutat, gyógyulást is nyújtson a jobb jövő reményében, mert az elmozdulás mindig a megnevezéssel, jelhagyással kezdődik.


Korszerű nyelvet használjon, de ne a másét, „plagizálók kíméljenek” jeligére, és persze köztéri alkotás szülessen, ne pedig a köztérben keressen magának a művész kiállítóteret, avagy kellően általános emlékművét reciklálja. Absztrakt is legyen, meg nem is, személyes is legyen, meg nem is, attól azonban Isten mentsen, hogy megismételje, láttassa a traumatizáló tettet, de azért el se hallgassa, hiszen az emlékműállítás éppen a csend burkát kívánná megrepeszteni.


Vékony mezsgyén egyensúlyoztak a művészek; könnyen ki lehetett billenni egyik vagy másik irányba, s akivel ez megesett, máris kiesett: hat művész maradt a shortlistben, hat jelentős terv, komoly fejtörést okozva a zsűrinek.


Hogy oldotta hát meg a feladványt az okos lány, és hogyan a díjazott művészek?

A leány halászhálóból varrt magának ruhát. Fel is volt öltözve, meg nem is. Felült egy vén bakkecske hátára, s azon ment Budára. Nem ment hát se szekéren, se lóháton, se gyalog. Egy szitába tett egy galambot, s egy másikkal befedte. Amikor a király elé ért, az egyik szitát leemelte a másikról, a galamb menten elrepült. Vitt is ajándékot, meg nem is.”

A hat művészből, művészcsoportból négy használta ugyanazt a teret, a Hunyadi János út II. világháborúban lebombázott háza helyén tátongó üres foghíjtelket, míg kettő a Margitszigetet.

A feladat elmélyülést, intellektuális és művészi fegyelmet és egyfajta szikárságot igényelt, ellenállást a sokféle csábítással szemben: a horror vacui félelmének legyőzését és a túlbeszélés nárcisztikus hajlamának megzabolázását. A billegés, megbillenés pontlevonással járt, így kerülhettek ki a díjazottak a mérlegelésre érdemes és potenciállal bíró színvonalas művészprojektek közül.

A dobogósok után alighanem holtverseny alakult ki a másik három projekt között. Ugyan mind tudott viszonyulni a feladathoz és sokféle jó megoldás is született, de egyöntetű AHA élményt nem válthattak ki a zsűriben, ha nem rázódott szét a boly.

Kinek a pap, kinek a papné, azaz kinek az audiovizuális, a Soharóza kórus (Kardos Vera és Kiss Attila projektje), kinek a kollektívan festett 1325 közparkban elhelyezett porcelán madárkák (Bíró Eszter munkája) szólhattak. Tudjuk azonban, hogy a szóródó szavazatok nem kedveznek az áttörésnek. Bibliai idézetből, szimbólumokból, számmisztikából ezen projektekben nem volt hiány; mintha csak az okos lány megbonyolítva továbbadta volna a feladványt; a mi esetünkben a közönségnek.

Nem gondolom, hogy lenne eszenciális női vagy férfi művészet, de átöröklödő reprezentációs klisék, s egyfajta gender-specifikus látásmód nagyon is létezik. Kár, hogy nem fogadtam, mert a Kariatidák művészei (Vadász Bence, Vadász Balázs és Kaszap Ákos) esetében nyertem volna, hogy a kariatidák által némán hordott gigászi (ugyanakkor fallikus) ballaszt toposza, s a fájdalom, a trauma fizikai teherként való értelmezése férfi fantáziára vall. Épp úgy, ahogy az előképek, a férfi heroizmust hírdető világháborús emlékművek egy csoportja, noha a gondolat és az ikonográfiai típus természetesen szubverzív átforgatáson, átértelmezésen esett át.

Palackposta néven futó projekt (Monory Rebeka és Kund Iván Patrik jegyzi) lett a zsűri pontszámai alapján a harmadik helyezett. A vegyes páros érzékletessé tette a trauma természetét a Dunába helyezett emlékoszloppal, amely a víz állása szerint hol eltűnik, hol előtűnik, éppúgy, ahogy a trauma flashback formájában, hol bevillan, hol elenyész, de el nem tűnik. A pályázati kiírás ambivalenciáira, vagy ha úgy tetszik, komplexitás iránti igényére bravúrosan válaszoltak a műfajok közötti, továbbá az aktivitás és tárgy, fizikai realitás és virtuális tér közötti átjárásokkal.

3. helyezett Palackposta ©Budapesti Történeti Múzeum Keppel Ákos, Szebellédi Attila



A második helyezett Szőnyeg alá seperve elnevezésű projektet Szilágyi Erzsébet egyedül jegyzi, de mögötte is van szakértői csapat. Távoli előképek a „másodlagos szemtanú”, Doris Salcedo munkái, a kolumbiai polgárháború áldozatainak relikviái, homályos hártya mögé bevarrt ruhadarabjai, többnyire cipői. A latin-amerikai művész munkái, talán a tömegmészárlások fizikai és időbeli közelsége miatt, nélkülöznek minden dramatikus felhangot. Emitt a horrorfilmek effektje is mozgósításra került a sokkolás, az elhallgatás csendjének szándékos megtörése érdekében: a virágos mezőben, idilli sétálás közben talál rá a látogató az „üvegsírra”, benne a „régészeti leletekre”, az idők nyomát viselő hálóingekre, melyeket szerencsére vérnyomok nem szennyeznek. A valóság van, hogy elnémítja, van, hogy felülírja a művészetet. Jelen esetben ez történt: az éppen zajló, véráldozattal, pusztítással és nők megerőszakolásával együttjáró háború maga alá gyűrte a szcenírozott sokkterápiát.

2. helyezett Szőnyeg alá seperve ©Budapesti Történeti Múzeum Keppel Ákos, Szebellédi Attila



A nyertes pályázat esetében már a diplomám visszaadását ajánlottam volna a fogadás tétjeként, oly biztosra vettem, hogy stíluskritikai alapon megfejtettem, ki állhat a győztes projekt mögött. Mert hogy a megnyitószöveget még a nevek ismerete nélkül, a jeligés pályázatok alapján kezdtem el írni. Talán könnyelmű voltam, de szerencsére nem kell visszaadjam a diplomámat.

1. helyezett Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete ©Budapesti Történeti Múzeum _ Keppel Ákos, Szebellédi Attila



A nyertes pályázat bejelentése nagy örömömre szolgál: három női alkotó jegyzi, Németh Ilona képzőművész, Mészáros Gabi fiatal építész és N. Tóth Anikó költő, író. A nemzeti is legyen, meg ne is, nemzetközi is legyen, meg nem is szempontot alapból teljesítik, lévén szlovákiai magyarok, akik kint is vannak és bent is. A terv a szó szoros értelmében hely-specifikus: a hely szelleméből, mint egyfajta élő entitásból indult ki, annak látványából, ekoszisztémájából, jelentéséből; a „működő házsor háborús sebét” szimbolikusan „a megerőszakolt nő kiüresedett testének” tekintve. Ennél fogva az építmény, a színezett betonfal, emberi, női léptékben megismétli a tátongó sebhelyet, a támfalat. A megduplázódás, materializálódás révén a hangsúlyos, jól látható-tudható háborús maradvány kísértő-láthatatlan szelleme, a háború strukturális velejárója, a nők megerőszakolása is megneveztetik, láthatóvá válik. Persze éppúgy csak szimbolikusan, ahogy maga a foghíj is szimbolikus utalás; a háború memento morija. A kettős fal intim teret, az emlékezés, a gyász terét hozza létre.



A férfi autoritás és az okos lány kettősének mesevariánsaiban a király busásan megjutalmazza az okos lányt, avagy feleségül veszi. Az alkotók alighanem lemondanak a házasságról. Jutalmuk a megvalósíthatóság, a láthatóság lehet. Végtére is, okos lányról van szó, s nem is egyről, rögtön háromról.

„Aki jobban tudja, mesélje el újra”, – de addig is tekintsék meg a kiállítást!


NŐK HÁZA PROJEKT

Sanja Iveković

Workshop, multimédia installáció, média munka

1998 – folyamatban lévő projekt

Women's House Project workshop BAK, Utrecht 2009 -048

A PROJEKTRŐL

A nemzetközi együttműködés keretében megvalósuló projekt 1998-ban kezdődött Sanja Iveković művész kezdeményezésére, amely helyspecifikus installáció és különböző nyomtatott anyagok (szövegek, képeslapok, plakátok) formájában valósult meg. Alkalmanként sajtókonferenciákon és vetítéseken ismerhette meg a projektet a széles közönség.

Első fázisban a művész kapcsolatot létesített a helyi női szálláson élő zaklatott, vagy családon belüli erőszaknak kitett nőkkel, akikkel szorosan együttműködött. A workshop keretében a művész lenyomatot vett az arcukról, a szállás lakói pedig elbeszélték illetve röviden leírták saját történeteiket. A művész a női „maszkok“-ból és a szövegekből hozta létre installációit különböző, specifikus helyszíneken.

Women's House, Workshop, BAK, Utrecht,2008
Women's House, installation, Kunstverein Cologne,2006_lowres

Ezideig Zágrábban, The Autonomous House; Luxemburgban, The Fraenhaus; Bangkokban, The Bangkok Emergency Home; Koszovóban, Pején Safe House; Genovában,Casa per le donne; Belgrádban, The Center for Women and Children; Utrechtben, Vie-Ja és Isztambulban, Mor Cati valósult meg a projekt.